Szitka Rezső (Fotó: Szabó Gábor)

- Először is boldog születésnapot szeretnék kívánni!

- Köszönöm szépen!

- Kilencven év nagy idő. Mikor tetszett először meccsre jönni? Mi a legelső emlék a Diósgyőrről?
- Édesapám, id. Szitka Rezső volt a klub pénztárnoka, és először 12 éves koromban, 1937-ben hozott ki egy mérkőzésre. Utána rendszeresen jártam, azonban 1941 és 1959 között kimaradt néhány találkozó, mert teniszeztem a DVTK-ban, és a versenyek néha egybeestek mérkőzésekkel. Az összecsapások mellett tréningekre is rendszeresen kijártam, sőt azokon manapság is jelen vagyok. A meccsekre viszont sajnos már nem tudok kijönni az egészségügyi problémáim miatt. Amikor tehettem mindig itt voltam, de most is figyelemmel követem a csapat szereplését.

- Biztos vannak olyan történetek, amiket akár családi, akár baráti körben szívesen felemleget az elmúlt évekből. Mi az, ami most hírtelen eszébe jut?
- Sok kedves emlékem van a klubról, nehéz lenne egyet kiemelni. Szívesen emlékszem vissza arra, amikor még az első stadionavató mérkőzésen 1939-ben megvertük a Kispestet. Sőt még Budapesten is voltam Puskásék idejében, amikor a Kispest ellen 2-2-t játszottunk.

- Mondhatjuk, hogy sajnos megint egy kisebb gödörbe került a csapat és a szurkolók ilyenkor joggal elkeseredettek és dühösek is talán. Hogy éli ezt meg Rezső bácsi?
- Az elmúlt 105 évben számtalanszor volt már arra példa, hogy egyszer fent, egyszer lent voltunk. Alapvetően játékospárti vagyok, hiszen korábban ifiként én is játszottam. A lelátón szurkolva sokszor még a szurkolótársakkal szemben is megvédtem a játékosokat. Csak akkor vagyok dühös a fiúkra, amikor azt látom, hogy nem akarnak futballozni. Ha kikapnak, de látom, hogy akarnak, az benne van, előfordul az ilyesmi. Sokszor látni azonban a meccseken, hogy valami baj van a fejekben, ilyenkor szomorú vagyok.

- Mekkora dolog volt az annak idején, hogy épült egy ilyen stadion? Ugyanolyan lelkesedéssel várták az emberek, mint ahogy most várják az új stadiont?
- Természetesen! Mindannyian nagyon vártuk, hiszen észre lehetett venni, hogy kicsi volt a korábbi pálya.

- Sokszor halljuk, hogy sokan azért jártak meccsre régen, mert nem nagyon volt más szórakozási lehetőség.
- Ez a csapat a vasgyár csapata volt és az a rengeteg ember, aki a vasgyárban dolgozott magáénak érezte a Diósgyőrt. Rengeteg embert érdekelt a csapat és közülük igen sokan jöttek ki a meccsekre is, sőt amikor jól ment, akkor még vidékről is nagyon sokan jártak be, hogy lássák őket. Ez ma is így van, tudom, de ez már egy más világ.

- Annak idején is nagyobbak voltak a szurkolókban az elvárások a nagy ellenfeleink, mint például a Nyíregyháza, a Ferencváros, a Debrecen vagy éppen az Újpest ellen vívott meccsek előtt?
- Ez mindig is így volt. A régi időkben ilyen nagy ellenfélnek számított még a Miskolci Vasút, sőt a Pereces is. Emlékszem milyen nagy öröm volt, amikor a Fradit megvertük Budapesten Füzér Jancsi góljával, aki fantasztikus játékos volt. Az ilyen győzelmek alkalmával hetekig másról sem beszéltek az emberek a munkahelyeken és a városban.

- Hogy tetszett megélni az elmúlt két év sikereit. Gondolok itt arra például, amikor játszottunk az Európa Liga selejtezőkben?
- Rossz érzés volt, hogy nem lehettem ott a lelátón, pedig annak idején még az olimpiai selejtező mérkőzéseken is ott voltam, amikor több diósgyőri is játszott a válogatottban. Az ezekről az eseményekről szóló újságcikkeket sokáig gyűjtöttem is.

Szitka Rezső (Fotó: Szabó Gábor)


- Mindenki azokat a játékosokat isteníti és azokat a játékosokat tartja etalonnak, akik akkor játszottak, amikor elkezdtek meccsre járni. Ha valaki azt mondja, hogy Luque, akkor sejthető, hogy a kétezres évek végén kezdett el mérkőzésre járni, aki azt mondja Kulcsár Sanyi, az a kilencvenes években kezdte szurkolói pályafutását. Kik voltak a sztárok, amikor Rezső bácsi kezdett el meccsre járni?
- Azokban az időkben, amikor én elkezdtem látogatni a mérkőzéseket, akkor még nem léteztek a mai értelemben vett sztárok. A kezdetekben Bohus „Cipó” Lajos volt az egyik nagy kedvencem, a másik pedig Koza József, aki az unokatestvérem és a szomszédunk volt, és néha otthon együtt labdázgattunk, de említhetném még Őri Mihályt, vagy akár Szentidai Imrét is. Amikor már felnőtt voltam akkor Hódi Zoltán, Pesti Gyuri, Török Sándor, Veréb Gyuri, Oláh Feri játéka állt igazán közel a szívemhez. A modern időkből pedig Vitelki Zoltán és Luque volt a nagy kedvenc.

- Milyen volt a régi időkben a közönség? Voltak kritikus hangok?
- Azt mondom, hogy játékospárti volt. Én legalábbis olyan környezetben voltam mindig, ahol olyan szurkolók szerették és védték a játékosokat.

- Milyen volt a szurkolás a '40-es, '50-es, '60-as években?
- Az én meglátásom szerint a szurkolók nem nagyon változtak, olyanok most is nagyjából, amilyenek akkor voltak. Régebben nem volt annyi szurkolói dal, de a hangulat ugyanúgy magával ragadó és páratlan volt.

- Nehéz volt tovább örökíteni a Diósgyőr szeretetét, vagy csak egyszerűen meg kellett fogni az unokák kezét, kihozni őket a lelátóra aztán a többi meg adta magát?
- Mindig elvittem az unokáimat a meccsekre, sőt akkor is jártuk a miskolci pályákat, amikor nem volt meccs, csak hogy megmutassam nekik a környezetet. Sokat meséltem is nekik, kívülről fújják a régi történeteket. Termékeny talajra hullott a példám, Zoli unokám (Mende Zoltán - a szerk.) készítette 1999-ben a diósgyőri focicsapatról szóló filmet, amit akkoriban videokazettán lehetett megvásárolni.

- Mit üzen a maiaknak, vagy az eljövendő generációknak?
- Azt, hogy szeressék továbbra is a futballt, mert ez a legélvezetesebb és legszórakoztatóbb labdajáték, különösen akkor, ha szívvel-lélekkel játsszák. Becsüljék a kiemelkedő játékosok tudását, de értékeljék azokat a játékosokat is, akik szerényebb képességűek, de akarnak és megvan bennük a küzdeni tudás.

Szólj hozzá a DVTK hivatalos facebook oldalán!